III.fejezet

"...de mégis volt benne valami. Abban, ahogy a hajlatnál feltűrte a pulcsit, az ajkainak finom ívében, a szemeinek kékségében. Egy festményre emlékeztette az embert, pedig az égvilágon nem csinált mást, mint látszólag nagyon elmerült egy Oscar Wild könyvben..."

III.Fejezet/Kedd/Kollégium/Egyetem/Pöttyös-bögre kávézó

Lucifer álmában, zihált. Körülötte koromsötét volt és attól félt, bármelyik percben ismét becsapódhat. Próbált kiabálni, de nem tudott. A kiáltás ott hánykolódott a torkában. Kalimpált, hátha meg tud valamit fogni, de nem ért el vele semmit. Üresség vette körül és végtelen sötét, az orráig se látott, nem voltak illatok, szavak, csak a zuhanás vérfagyasztó érzete és a tehetetlenség tudata ölelte körbe elméjét.

Eszébe jutott, hogy vannak szárnyai. Igen, a szárnyai; sötétlilák és hüllőszerűek, pikkelyek borították őket és sok angyal számára undorítóak voltak, de mégis a saját szárnyait látta bennük. A személyiségét, a gondolatait, hozzá tartoztak. Eszébe jutott az is, hogy nem érzi őket. Lerángatta magáról a ruhadarabot (érzésre zakó, puha és kasmír), kezét a meztelen hátához érintette. Felszisszent, ahogy az alvadt vérben tocsogó sebhez nyúlt.

Izzadságától nedvesen, zihálva ült hirtelen fel. Körülnézett, az ócska redőnyön beszűrődtek a napsugarak, simogatták az arcát, melegséget érzett a bőrén, a puszta lét, hogy érez, hihetetlennek tűnt egy pillanatra. Hunyorgott és kicsit nyugodtabban nézett le a digitális órára az éjjeliszekrényen. Dél volt, pontosan, egy perccel se kevesebb vagy több.

Sikeresen átaludt párat az óráiból. Feltápászkodott, elindult a zuhany felé. Be is lépett volna, ha nem veszi észre, hogy valaki már használja, és egyértelműen nem David körvonalai rajzolódtak ki. Illedelmesen kopogott a zöldnek tűnő zuhanyfüggönyön, mire egy rövid, barna hajú nő hajolt ki.

- Egy pillanat. - mosolygott, behúzott egy törülközőt, elzárta a csapot. Lucifernek eszébe jutott, hogy David említette azt, hogy a női kollégiumban elromlottak a vízvezetékek, és ő volt olyan kedves, hogy egy barátjának felajánlotta. A nő törülközőben lépett ki, arcán elmaszatolt, félig lemosott smink, és semmi zavar érzet. A bőrét megcsókolta a Nap minden helyen és gyönyörű színt ajándékozott ajkaival. Felkapott a mosogató tetejéről egy ruhakupacot, aztán a hűtőből egy almát és két, barna, platformos cipőt. Láthatóan nem volt zavarban, a mozdulatai gyakorlottak voltak és kecsesek, mégis áradt belőlük a megbecsülésre és tiszteletre való elvárás.

- Te James vagy, ugye? - Hátra csapta a vizes haját.

- Nem. Lucifer vagyok, a Pokol királya és ahhoz, hogy visszakerülhessek a Mennybe, egy hétig, vagyis már csak hat napig emberek között kell lennem. - A nő pislogott, Lucifer elővette a legsármosabb mosolyát, kezet nyújtott. A fogai még mindig egy kicsit élesek voltak és kísértetiesen tökéletesek.

- Igen, én vagyok. - Kezet ráztak. A nőnek puha tenyere volt, szép mosolya és sötétkék szemei.

- Anne vagyok. Hozzáteszem, a csövek hibája, hogy nálatok kell zuhanyoznom.

- Minden bizonyára. David barátnője vagy? - Anne kurtán elfintorodott David nevének hallatára. Lucifer látta, hogy nem jó dolgot tett.

-  Unokatestvér.

- Továbbá bankautomatának néz. - ért be végszóra az említett. Fekete bőrdzseki volt rajta, fehér forever young feliratú pólóval. A szájában cigaretta, a gyantaszín szemei játékosan találkoztak unokatestvére zafírkékjeivel és olyanok lettek, mint két egymást bámuló macska. Anne dühösnek tűnt, és Lucifer bár nem nagyon értetett még az érzelmekhez, szinte érezte a levegőben a feszültséget.

- Nem akarsz felöltözni? - David fejével a konyha felé bökött még mielőtt a nő kinyithatta volna a száját. Lucifer ekkor realizálta, hogy szabad a zuhany, juhú, így gyorsan be is surrant.

Lassan végzett, vontatottan, húzta az időt és nagyon élvezett minden egyes cseppet. Megfogadta, hogy ha végre nem ember lesz, zuhanyozni akkor is fog, és nem fogja érdekelni, hogyha nem fogja megtapasztalni ismét ezt a simogató meleget, ahogy a víz lassan végigcsurgott a nyakától, a hasán keresztül a talpáig. Az emlék benne fog élni, a zuhanyzás értékes pillanatai ott fognak lüktetni koponyájában és ez épp elég lesz neki; felidézni az érzést és ismét magáévá tenni. Magára öltötte szürke-fehér csíkos öltönyét, élénk fekete nyakkendőjét. Aztán fintorogva cserélte ki csokornyakkendőre. Visszavigyorgott a tükörképére. Megfésülte búzaszőke haját, ami puha volt, akár egy jól vasalt paplan, aztán kilépve egy vele szemben üldögélő David fogadta.

- Szép nyakkendő. - gúnyos vigyor.

- Szép kis unokatestvér vagy. Szóval mennyivel lóg? Ne húzogasd a szemöldököd. Elég jó vagyok az utalások-és-utálkozó-szempillantások-dologban. - Az ajtófélfának dőlt. Nagyon lazának akart tűnni.

- Újabb sütemény, Sherlock. A vak is észrevette, hogy megfojtana egy kanál vízben, de akkor is sok pénzzel lóg.

- Tudom, ilyenkor azt kérdezik az emberek "Mi történt?" De mi lenne, ha közben elindulnánk a kávézóhoz? - David vállat vonva felállt.

- Nem lesznek óráid?

- Csak azok érintenek, amik háromkor kezdődnek.

Így indultak útnak és egy darabig némán sétálgattak egymás mellett. David újabb cigire gyújtott rá, lekocogtatta útközben. A gyújtóján Disney hercegnők voltak. 
Lucifer a maga részéről még mindig csodálkozott azon, hogy a város mennyire hangos, idegesítő, furcsán gyönyörű, és végül is annyira emberi és élő. Azon is nagyon meg volt illetődve, hogy ennek az emberek által összetákolt borzalomnak képes elismerni a szépségét. Néha-néha majdnem belerúgott egy-egy galambba, de azok mindig elrepültek. A szemetek. David érdeklődést színlelve, felvont szemöldökkel figyelte.

- Oh, bocsánat. Hol is tartottunk? - Igazított csokornyakkendőjén.

- Ja, igen. Anne. Tudod, volt egy bandája, és-

- Találgathatok?

- Nem. Hallgatsz. - Lucifer nagyon meglepődött. Aztán duzzogott. Képes volt egy halandó parancsolgatni neki. Ha meg lenne az ereje, David már rég nem élne és hánykolódna a Pokolban és szenvedne.

Duzzogott, de legalább csöndben tette és nem volt meg az ereje, sajnos. Végül is hallgatta.

- Szóval debütálni akartak. Egy csávó azt mondta, elintézi nekik, ha kap egy nem-mondom-meg-mennyi összeget. Anne-nek a szülei nem adtak pénzt. Én adtam, aztán a csávó szépen zsebre rakta, és azóta is a debütálásra várnak.

- Nem tűnsz dühösnek. Pedig tudod, hogy egyhamar nem kapod vissza azt az összeget. Nem olyan lánynak tűnik.

- Egyébként lassan,de törleszti.

- Igen? - vigyorgott Lucifer.

- El se hiszed, hogy néz rám azokkal a karikás szemeivel.

- Már láttam, és rajta az a természetes szépség, amikor a közelében vagy. - Ahogy beléptek, csengő hangját hallották a fejük felett. Dallamos volt és kicsit se idegesítő. A cégér hatalmas vörös betűkkel hirdette; Pöttyös-bögre kávézó. A helyiséget betöltötte a zene, ami valószínűleg francia nyelven íródhatott és tenyérbemászó ritmussal bírt. Bemászott az ember fülébe, fel a nyakán, egészen odatelepedett és ott himbálódzott a cimpán, kedélyesen. Kicsinyke boxok voltak mindenhol és láthatóan a leghasználtabb szín a barna volt, de annak aztán minden árnyalata. A függönyök, amik a hatalmas, párás ablakok előtt lógtak, láthatóan kifakultak, és az ülőberendezéseken a párnák leginkább a fatörzsek színére emlékeztettek, mégis kellemesebb volt sokkal rájuk ülni.

Aiden az ablak mellett foglalt helyet. Előtte egy hatalmas epres turmix. Rajta fehér, kötött pulcsi és farmer nadrág. Egy fiatal kiskamasz benyomását keltette, de mégis volt benne valami.
Abban, ahogy a hajlatnál feltűrte a pulcsit, az ajkainak finom ívében, a szemeinek kékségében. Egy festményre emlékeztette az embert, pedig az égvilágon nem csinált mást, mint látszólag nagyon elmerült egy Oscar Wild könyvben. Vörös haja maga volt az apokalipszis, szeplői a lovasok.

- Hát, messziről nem hasonlítatok. - jegyezte meg David vonakodva. Lucifer mosolygott egyet, aztán odaültek Aidenhez, aki egy pillanatra sem nézett fel.

- Ezt figyeld. - kuncogott Lucifer, majd odahajolt öccse füléhez.

- Tűz van, ég a hely, ki kell jutnunk minél hamarabb, vagy meghalunk! - Semmi reakció. David és Lucifer összevigyorogtak. Lucifer visszaült szobatársa mellé. Elvette Aiden könyvét és a fiú mintha elfelejtett volna levegőt venni (mondjuk számára nem is szükséges), meglepetten pislogott a tettesre, miután realizálta, hogy csak szeplős tenyerét bámulja. Aztán magára öntötte a legőszintébb mosolyát, kezet nyújtott. David viszonozta.

- Először is: bármennyit fizetett neked, nem fogja megadni. - Vádlón pillantott vigyorgó bátyjára. David csak pislogott, a homloka ráncba szaladt.

- Igazság szerint én fizettem neki a pizzát. Most viszonzásnak meghív két kávéra.

Aiden csak pislogott meglepettségében és nem szólt egy szót sem. Természetesen nem volt benne biztos, hogy jól hallotta a szavakat, amiket David olyan egyszerűen ejtett ki és gőze sem volt róla, igazából mekkora súlyuk is van. Lucifer tiltakozott: :

- Egy kávét mondtam. - ismételte érdes hangján.

- Kettőre gondoltál. - vigyorgott David gyöngyfogsorával.

- Szóval, ti, ti tényleg? Mármint, úgy komolyan b-barátok vagytok? - hüledezett, miután David kért magának egy espressot (szigorúan cukor nélkül) és egy lattét (szigorúan elvitelre). A kérdésre Aiden bociszemeibe meredt és próbált valami magyarázatot kinyögni.   

- Éppenséggel szobatársak, de ráfoghatjuk, hogy eddig vele beszéltem a legtöbbet.

Lucifer megforgatta szemeit, aztán kért teát magának és közölte a pincérrel, hogy forrón, Aiden még egy epres turmixot támogatott, láthatóan az idősebb férfi, ősz bajuszával nem először hallotta ezt Aidentől.

- Kínos témát félretéve, lányok, csütörtökön sátrazni megyek és egyedül nem túl poén. Szóval van, aki vállalkozik, hogy velem tart kalandos utam során? - Lucifer biztos volt benne, hogy Davidnek nincsenek és soha nem is voltak normális barátai. Ijesztő rokonszenvvel fordult felé és rájött, hogy bizonytalan mindenben Daviddel kapcsolatban, és ez valahol a sötét, éjfekete lelke mélyén megrémíti. Elhessegette a gondolatot, bokán rúgta magát érte.  

- Hová mennénk?

- Tengerpartnak hívják. Koncert lesz.

- Milyen koncert? - tudakolta Lucifer.

Aiden nem szerette volna, ha Lucifer valami gunyoros hozzászólással áll elő, de nem így lett. Őrangyalként éldegélt már egy ideje, az elején nem igazán szívlelte a munkáját. Ez lehet, ahhoz kötődik, hogy rendkívül szerencsétlen volt és nem egyszer vallott már kudarcot, de aztán rá kellett jönnie, hogy nincs beleszólása. Megtesz mindent, ami tőle telik, és ha ez nem elég, arról már nem ő tehet.

- Ö. Majd ha odaértünk, látjuk. Ron, jössz? - mindketten Aidenre néztek. Választ vártak és az őrangyal mélyen belenézett David szemeibe. Látta a vágyakat, a meg nem élt és határozottan csodálatos álmok rengetegét, a reményét egy szebb jövőnek és a tiszta hitet. Erőt vett magán, hogy ne könnyezzen.

Egy perc néma és nevetséges csönd, és Aiden ráeszmélt, hogy a szemeit törölgeti, és annyira megijedt magától, hogy majdnem kieresztette a szárnyait. Szerencséjére éppen eléjük rakták a rendelést, így David inkább azzal foglalatoskodott, hogy lehúzza egyben.

- Szóval? - kérdezte végül üres csészével és forró szájjal.

- Sajnálom, dolgoznom kell.

- Mit dolgozol?

- Ööö… - Aiden segélykérően bátyjára nézett, aki próbált valamit elmutogatni. Siralmas volt és a Sátán csapnivaló lenne activity-ben. Aiden azt hitte, hogy a horgonyzásra célzott. Lucifer könyvelésre gondolt. - Egy hajón takarítok, meg néha kihajózom én is. Mármint, akkor takarítom, amikor áll, a partnál, vagyis, amikor ki van kötve. Van, hogy kormányozni is engednek! - mesélte, miközben be-be kapta a piros csíkos szívószálat. David pislogott. Lucifer a kezébe temette a fejét és sóhajtott, és nem hitte el, hogy az öccse ilyeneket képes mondani és közben a szemei annyira nagyon csillogtak.

- Nahát, James. Menő öcséd van. Mondjuk, ne haragudj, ö-

- Aiden.

- Aha. Tökre el tudlak képzelni ilyen matróz szerkóban. Aranyos lenne. - Lucifer álla leesett, aztán belátta, hogy lakótársának igaza van. Aiden az a tipikus olyan srác, akit el lehet képzelni csíkosban. Ráadásul jól is áll neki és nem lenne nevetséges benne.  

- Egyébként - fordult a bátyja felé, kérdően pillantott rá, és úgy döntött, nem vesz tudomást a bókról -, James - Elérte, hogy bejelentésnek hangozzon, bár egy ravasz mosoly ott bújkált a szája szélén -, neked csütörtökön nincs órád vagy ilyesmi? Mármint, nem lenne bölcs dolog kihagyni, azért, hogy koncertre mehess? Tudod, hogy van ezzel Apa. - Aiden szerette volna, ha Lucifer elmegy a koncertre és kihagyja azokat az unalmas előadásokat, amikről már amúgy is mindent tudott, és szerette volna, ha David megmutatja neki azt a világot, amit a szemében látott. Egy elillanó kép volt, mint mikor a víztükör fodrozódik.

- Nem tudom, hol az órarendem.

- Én a hűtőben láttam. - Aiden rá se kérdezett inkább, pedig minden vágya az volt. Lucifer észrevette, hogy kihűlt a teája és morcos lett, de öccse értette a célzást és megforgatta szemeit. A fehér csészéből ismét gőz szállt fel, kéretlen, kelletlen Sátán vigyor és manöken ujjaik, amik a fülére kulcsolódnak.  

- Egyébként vasárnap érnénk haza, meg minden. Vagy szombat este. A vonaton múlik. - morfondírozott David.

- Vonaton? - A Sátán felvonta szépen szedett szemöldökét és kortyolt.

- Vagy a stoppon. Vagy a buszon. Majd meglátjuk.  

- Nem kocsival mentek? - érdeklődött Aiden. Ő is belekortyolt az erősen citromos teába, amit utólag rendelt, és rájött, hogy a savanyú nem neki való. A kristálycukor és virágos szélű kis tálkában volt, és Aiden nagy műgonddal borította bele az összeset.  

- Jogsi lejárt. Pénz nincs. Így izgalmasabb. - vigyorgott.

- Hát, még átgondolom... - fintorgott Lucifer. Nem tűnt lelkesnek. Nem is volt igazán az. David vállat vont, de az arcán egy pillanatra átfutott egy árny, a csalódottság. Igazán csak Aiden láthatta, de nem tudott mit mondani. Szégyenérzet kerítette hatalmába, hogy itt ül, egy igazi angyal, és nem tud semmit tenni, hogy akár egy kicsit is feldobja a férfit. Legszívesebben elsírta volna magát.

- Ti mindketten britek vagytok, igaz? - fűzte tovább a beszélgetést David és kizökkentette a kis vöröskét a melankóliából. A testvérpár váltott egy sokatmondó pillantást. “Britek vagyunk?” “Oké, azok vagyunk. “ - Észrevettem ám az akcentust. Már alapból itt születtetek, vagy repültetek?

- Itt születtünk. - így Aiden.

- Repültünk. - így Lucifer. Teljes volt az összhang. Az igazat megvallva inkább azon volt a hangsúly, hogy úgy beszélték az angolt, mintha a királynő maga tanította volna őket, és ez bizony azt jelentette, hogy az elmaradhatatlan akcentust magukkal hordozták.

David felnevetett.

- Akkor most melyik?

- Én később jöttem utánuk - mondta Lucifer, gesztikulálva, a teás csésze már üres volt előtte.  

- Miért?

Lucifer vállat vont.

- Egyszerűen imádtam Londont. Kiskoromban feleségül akartam venni, igaz, öcsibogyó?

- Ö...  Aha? Aha. Ja. - Aiden még mindig csodálkozott azon, hogy a bátyja milyen könnyen ki tudja magát vágni az ilyen lehetetlen helyzetekből. Neki általában mindig igazat kellet mondani (szakmai ártalom), így a hazugságok és a rögtönzések a “miben-szerencsélten-Aiden?” lista elején álltak. Karöltve a főzéssel. Aiden volt ama angyal, aki indítványozta a zacskós leves és a müzli felfedezését.

- Na, ezt meséld el. - David keresztbe tette kezeit a mellkasán. Barna szempárjával szobatársa arcát fürkészte. Lucifernek ugyanolyan lágy vonásai voltak, mint öccsének, de egy idő után, ha sokáig nézte az ember, szép lassan érzékelte a keménység és ridegség furcsa elegyét. A kiugró járomcsontokra ráfeszült a bőr, a búzaszőke haj puhaságról árulkodott, és David gondolatai valahol ott jártak, hogy bele akar túrni, de inkább nem is vett róla tudomást.

Leginkább az orraik hasonlítottak. Piszék voltak és aprók.

Lucifer elmesélte a kitalált történetet, a kitalált ember-gyerekkoráról. Csakúgy folyt azokból a cserepes ajkaiból a hazugság. Kitalálta azt, hogy egy gyöngygyűrűvel guggolt le gyerekként a Big Ben elé. Zuhogó esőben, és képes volt egy verset is írni, ami az épület magasztos és végeláthatatlan gyönyörűségét hirdette.

Aztán sírt, mert az óratorony nem mondott semmit, és Lucifer váltig állította, hogy a mai napig csak a válaszra vár és nem adja fel.

David teli tüdővel röhögött. Aiden csendesen szürcsölgette a sokadik eper turmixát, és hitetlenkedve, tág pupillákkal bámult a kettősre. Nem hitte el először azokat az őszinte gesztusokat, azokat az apró dolgokat (ahogy Lucifer David vállára teszi a kezét) (ahogy Lucifer szórakozottan csücsörít az ajkaival), amik bizonyították, hogy ez mind igaz, és nem kellett szólnia semmit, biztos volt benne, hogy a bátyja érzi, mennyire büszke is rá.

Mire észbe kaptak, sötétedni kezdett és az ég bársonyvörös és melegnarancssárga színeket csent, hogy kidíszítse szoknyáját, aminek a teteje egészen mélykékbe borult.  

Aiden megígértette bátyjával, hogy holnap az összes órára bemegy. Lucifer pár velős fintorgás után belement, kedvtelenül és őszinte utálattal, de nem ezen volt a hangsúly.

Aiden leszedte egy pikkelyét a szárnyáról, a tetoválásról, a bőréről. Ezt jelentette az ígéret, egy darabka belőle, kicsi, de mégis fontos része az egésznek. Régóta nem érzett ekkora fájdalmat. Végigbizsergett a gerincén és be kellett harapnia az ajkát, hogy fel ne szisszenjen és ne tűnjön idiótának. A kép kompozíciója: Aiden és Lucifer a kávézó előtt állnak, Aiden megcsípi a hátát, a felnőtt férfi pedig hatalmasat ugrik és majdnem sírva fakad.

[Lucifer lábjegyzete, értékelés az érzésekkel kapcsolatban: jó aludni, zuhanyozni hiperszuper, fájdalmat érezni haszontalan és borzalmas, és Aidennek nem teljesen mindegy, hogy savanyút vagy édeset eszik, amikor neki nem kellene éreznie az ízeket? Ki kellene deríteni…]

- Képes voltál rátukmálni szegényre a számlát?

- Szerinted miért szóltam az öcsémnek? - vigyorgott immár pizsamának titulált sziluettjében, ami egy nyúzott, sötétkék pólóból és egy bordó gatyából állt. Fázott a lába és a takaró nem segített, mert undorító volt és Lucifer nem volt hajlandó használni, így nem is terítette magára. Helyette az öltönye nyújtott menedéket. A kiváltság és a gazdagság illata éjszakára megnyugtatta.

Találtak szívecskés zoknikat, amik még mindig kevésbé tűntek rossz ötletnek, mint hogy lefagyjon a lába. David azt mondta, hogy Anne-hez tartoznak és nem fogja őket visszaadni neki. Aztán Lucifer felhúzta a lábaira.

- Te sem vagy éppen angyal, barátom - röhögött David.

- Hm. Nem. Én Lucifer vagyok. - csettintett a nyelvével. Bénább hangja volt, mint remélte, és ez elszomorította.

Hajnal két óra volt. Odafönn ugyanolyan hangosan szólt az elektrozene, mint tegnap, és az a sok láb, ami dübögött, nem tett jót az idegszálaiknak. Lucifer sóhajtott, lekapcsolta a lámpát. A nyakáig húzta az öltönyt, aztán David megszólalt:

-   Lehet, jobban jársz vele. Jóccakát’. - hallotta, ahogy szobatársa a fal felé fordult és nem sokkal később mély álomba merült. David hangosan szuszogott és néha összekoccantak a fogai álmában. Egészen reggelig ezen az egy mondaton agyalt. Nem jutott tovább az agyalásnál, és rájött, hogy ő maga is utálja a reggeleket és valahogy beismerte, hogy rossz ötlet volt kitalálni őket.